A kínai mondás szerint az arany becses árucikk, de a jade értéke felbecsülhetetlen. És most ne arra a jadénak hívott ezerforintos karkötőre gondoljunk, amit bármely piacon meg lehet venni. Az igazi jade ugyanis nem a hétköznapi emberek pénztárcájához szabott árucikk.

Hogy mi az, amit mi itthon jadeként ismerünk? Sokféle kő lehet: zöldre festett márvány, kalcit, szerpentin, aragonit, vesuvianite, műgyanta, de ritka esetekben akár valódi jade is, csak nem épp az az első osztályú, tökéletes darab, amiért ölre mennek a gyűjtők. A jade ugyanis nem ritka kő – de hibátlan darabot nehéz belőle találni, ez adja az igazi értékét. Az ókori népek többre becsülték, mint az aranyat, és egy tökéletes darab manapság is többet ér, mint egy hasonló méretű gyémánt. 

Sokféle trükkje van annak, hogyan ismerhetjük fel, nem egy igazi jade került-e hozzánk véletlenül mégis. Hát először is, az mindig hideg, amikor hozzáérünk, és csak lassan melegszik fel. Ami nem okoz borzongást, amikor felvesszük, az valószínűleg műanyag. A másik jel, hogy a jade nehéz. Meghökkentő, amikor felemeli az ember: nehezebb, mint amilyennek látszik, a tapintása pedig kicsit olyan, mint a száraz szappané. Ha a fény felé tartjuk, akkor a benne lévő apró buborékok, kristálydarabkák nem szabályosak, és nem világít az UV lámpa fénye alatt.

Az igazi, hibátlan, egységes színű, átlátszó jade ritka – ezért nem meglepő, hogy már a 13. század óta hamisítják, és a másod-harmadosztályú kövek feljavításának technikáját tökélyre vitték az évszázadok alatt. A legelterjedtebb módszer a vegyszeres fehérítés, amely eltávolítja a színbeli tökéletlenségeket, ilyenkor a kimart szennyeződések helyét egyfajta átlátszó műanyaggal tüntetik el. Ezek az ékszerek ezért jóval könnyebbek az eredeti jadénél, és nem pengenek olyan szépen, ha odakoccannak valahová. A hamisítók másik kedvelt módszere a színezés, amelynek során különböző festékekkel mélyítik a kő természetes árnyalatát. Természetesen ez a módszer is roncsolja a kő szerkezetét, aminek pár év alatt meglátszik a hátránya. A kő megfakul, elszíneződik, repedezni kezd, eltörik. 

Évezredeken át csak egyféle jade létezett: a nefrit. Ezt már Krisztus születése előtt hatezer évvel is bányászták. Az ebből készült tárgyaknak igazi történelmi értékük van. A világ sok pontján vannak jadelelőhelyek. Nem csak Kínában, de Európában is voltak jadebányák. Az ősember az Alpokban szerezte be, de a Bajkál tó partján is lehet találni, jellegzetes póréhagyma színű köveket (ezek neve orosz jade), Közép-Amerikában is többre becsülték, mint az aranyat. A nefrit viaszos tapintású, lágy kő, de meghökkentően tartós, nehezen törik.

A mai gyűjtők számára azonban nem a nefrit, hanem a jadeit a kifinomultság csúcsa, amelynek lelőhelyét csak a 19. században fedezték fel, Burmában. Ez jóval keményebb, mint a nefrit, és akár a gyémánt, képes az üveget is megkarcolni. Nem olyan viaszos tapintású, mint a nefrit, viszont a fénye, és tisztasága páratlan. 

Amikor azt mondjuk, jade, mindenki a zöld kőre gondol. Pedig létezik barna, szürke, borostyán sárga, narancsos és fekete jade is. A legdrágább a sötétzöld, úgynevezett birodalmi jade (más néven jadeit) amit a 19. században lefoglalt magának a kínai császári udvar, és rajtuk kívül senki nem hordhatta. Manapság azonban a fehér jade a legdivatosabb, és a levendulaszínű a legritkább. 

Különösen ezoterikus körökben szokták mondogatni, hogy a jade átveszi az emberből áradó stresszt, rossz kisugárzást, ez az oka annak, hogy idővel megváltozik, kifakul a színe. Humbug az egész! Az igazi jade színe évezredek alatt sem változik meg. A ráragadt kosz, bőrdarabkák, testápoló-maradék valóban sötétíti a színét, de egy egyszerű meleg vizes lemosás ezt könnyen orvosolhatja. Ha ez nem segít, akkor egyszerűen átvágtak minket: másod-harmadorsztályú jadét kaptunk a pénzünkért, amit alaposan előkezeltek, hogy szebbnek tűnjön.

“Zhen yu”-nak hívják Kínában. A magyarba a spanyolból került át, akik úgy nevezték “piedra de hijada” azaz az “ágyék köve”, mert úgy vélték, hogy megfelelő helyre téve gyógyítja a terméketlenséget. Latinul pedig “lapis nephriticus”-nak hívták, mert úgy vélték, hogy vesebajra is tökéletes. Azt mondják, a jade a márciusi születésűek köve: aki hordja, arra szerencsét, gazdagságot hoz, megnyugtatja az idegeket, harmóniába hozza a lelket, és távol tartja a gonoszt.

A Han dinasztia idején a gazdag kínai nemesek jade ruhában temetkeztek, mely több ezer apró jade lapocskából lett összevarrva. Férfiaknál aranyszállal, nőknél ezüsttel. Hitük szerint a jade megvéd a fizikai enyészettől. Egyetlen ruha elkészítése tíz évnyi munkába került – és bár a legendák sokat beszéltek róla, csak az 1960-as években találták meg az elsőt, majd azóta még 15 darabot. Időszámításunk szerint 200-ban az uralkodó betiltotta a jaderuhákat, mert attól félt, hogy ez túl csábító célpont a sírrablók számára. 

Egy sötétzöld jadegyöngysor, amely 2014-ben majdnem 28 millió dollárért ért el egy árverésen. Eredetileg Barbara Huttoné volt, aki elképesztő gazdag nő volt, a Woolworth cég örököse, aki megszállottan gyűjtötte a híres ékszereket. Ez a darabot különösen szerette, mert édesapjától kapta az esküvője napján. A gyöngyszemek eredete nem ismert – több száz éve csiszolták őket ilyen tökéletes formájúvá, és valószínű, hogy a kínai királyi család tulajdonában volt. A 20.században Cartier alkotott belőlük nyakéket és tervezett hozzá egy gyémántokkal és rubintokkal kirakott csatot. Ez a világ második legdrágább lánca. 

Forrás:https://www.nlcafe.hu