Bár eddig még senki sem figyelte meg a saját szemével, a hátrahagyott nyomok egyértelműen bizonyítják, hogy az amerikai Death Valley talaján szétszóródott hatalmas kőzetdarabok időnként táncra perdülnek.

Ezt a hihetetlen természeti jelenséget sokáig nem tudták mivel magyarázni a tudósok, mára azonban több elmélet is született, mely válaszul szolgálhat a kövek mozgására.

Néhány ezer évvel ezelőtt a Kaliforniában található, 225 km hosszú és 26 km széles Death Valley még egy óriási tó medrét képezte. A talaj emelkedése és süllyedése az idők folyamán a legkülönbözőbb kőzet- és üledékrétegeket hozta felszínre. A ritkán beköszöntő, de többnyire szélsőségesen heves lefolyású zivatarok a különböző földtörténeti korok folyamán a közeli hegyekről szikladarabokat és kőtörmeléket sodortak a kiszáradt tómederbe.

Ezek a kövek néhány helyen máig nem kerültek nyugalmi állapotba. A kemény talajon hátrahagyott különös nyomaikat követve azt gondolhatná az ember, hogy a kőtömbök táncolnak: a barázdák furcsa cikk-cakk alakban futnak, mintha a köveket egy óriási kéz húzta volna keresztül-kasul a talajon. A legtávolabbra mutató nyom csaknem 900 méter hosszúságú.

A jelenséget magyarázni próbálók sosem szenvedtek hiányt ötletekben. Indokolták már az eseményeket többek között a világmindenségből érkezett látogatók felbukkanásával és a mágneses erők hatásával is.

Néhány évvel ezelőtt az amerikai geológus, John Reed egy egészen elfogadhatónak tűnő tudományos magyarázattal állt elő. Feltűnt számára, hogy a kőgörgetegek mindig esőzések után indulnak útjukra, amikor ráadásul a hőmérséklet fagypont alá süllyed. A leesett csapadék ekkor jégburokká szilárdul meg a sziklatömbök körül. Ezeken a jégtáblákon a völgyben gyakran feltámadó, orkán erejű szelek könnyen találhatnak olyan felületet, melybe belekapaszkodhatnak. Reed szerint az erős szél a jégtáblák alá is bejuthat, így könnyedén megemelheti és megmozgathatja azokat a kőtömbökkel együtt az agyagos talajon. Így keletkezhetnek a jellegzetes cikk-cakkok.

A kaliforniai Jose State Egyetem kutató geológusa, Paula Messina elmélete is hasonló, csak részben különbözik a kollégája által felvázolt magyarázattól. Ő a szikladarabok helyváltoztatását műholdas mérések alkalmazásával vizsgálta, és arra a megállapításra jutott, hogy a kőtömbök több különböző tényező együttes hatása révén jönnek mozgásba. Megfigyelései szerint a jelenség olyankor lép fel, amikor erős felhőszakadás zúdul alá, és a hegyekből agyag sodródik a völgybe, aminek következtében a sivatagi felszínen síkos, agyagos réteg képződik. Amennyiben ezután heves szélvihar kerekedik, melynek erőssége a völgyben olykor túllépheti a 100 km-es óránkénti sebességet, az - a geológusnő véleménye szerint - elegendő ahhoz, hogy a kövek akár 2 méter/másodperc sebességgel is ide-oda csúszkálhassanak a talajon.

A mozgások pontos megfigyelése érdekében a geológusok eredetileg minden táncoló kőre egy jeladó-berendezést akartak felszerelni, hogy regisztrálhassák azok helyváltoztatásait, majd a kapott adatokból következtetéseket vonhassanak le a jelenség tényleges okait illetően. Mivel azonban a Death Valley-t 1994-ben nemzeti parkká nyilvánították, akadályok gördültek a kutatók elé.

Végül csak az utóbbi hónapokban kapott engedélyt egy, a NASA Goddard Space Flight Center által támogatott, egyetemistákból álló csoport a kövek tüzetes vizsgálatára. A kutatási eredmények szerint a kövek mozgásában minden bizonnyal a jégnek van a legnagyobb szerepe: a hegyekből lezúduló víz tolja arrébb őket akkor, amikor a hőmérséklet fagypont alá süllyed.

A kövek körül kialakuló jéggallér segíti őket a csúszásban. A kutatás vezetője, Cynthia Cheung ennek ellenére nem zárja ki annak lehetőségét, hogy bizonyos kövek mozgásában más sivatagi erők is szerepet játszhatnak.